2. nap

Másnap reggel teljesen meglepett. Ugyanis nem másnak, mint a Yu-Gi-Oh! főszereplőjének, Mutou Yuginak öltözött be, így azon nyomban szemet szúrt.

- Lisa lebetegedett – mondta, mikor mellé értem.

- Tényleg? Mi a baja?

- IDK. Anyáék ma viszik be a dokihoz. Szerintem egész héten nem megy suliba.

- Akkor délután leviszem a leckét, aztán folytatjuk az animét? Tényleg, miért Yuginak öltöztél be? – kérdeztem.

- Hogy mindenképpen észrevegyél, még ha Lisa nincs is velem.

Nem tudta, hogy eddig is mindig őt kerestem, nem Lisát. Mind a ketten feltűnőek voltak, Lisa az aranyszőke hajával, gyönyörű arcával és csinos alakjával, Harry pedig az animeőrületével.

Az iskolába menet megint csak japán dalokat hallgattunk. Harry láthatóan örült, hogy meg tudta osztani valakivel a hobbiját. A rosszalló tekintetekkel, gúnyos pillantásokkal nem törődve ment mellettem az utcán, fennhangon énekelve a dalokat.

A suliban aztán elváltunk, mind a ketten mentünk a saját óránkra.

- Hé, Ana! – hallottam hirtelen annak a lánynak a hangját, akit mindenkinél jobban gyűlöltem.

- Szia, Charlotte! – fordultam meg, tettetett vidámsággal a hangomban.

- Hogyhogy azzal a nyomorék mesefannal lógsz? – kérdezte kíváncsian.

Remek. Főellenségem, a suli legnagyobb ribanca megint talált valamit, amivel baszogathat. Örülök neki.

- Egy, animének hívják, nem mesének, de ezt még a hatéves unokahúgom is tudja – szólalt meg mögöttem Harry. A vállamra tette a kezét, amitől összerándult a gyomrom.

Charlotte láthatóan meglepődött. Harry folytatta:

- De ezt te a kettes IQ-dal úgyse értheted. Kettő, ő a húgom legjobb barátnője, így akarva-akaratlanul is összefut velem. Három, megígértem Lisának, hogy vigyázok rá.

Ezt jó tudni. Úgy látszik, beszélnem kell majd erről Lisával.

- Asszem ennyi.  Sayonara, Bitch-chan! – köszönt el.

Charlotte kikerekedett szemmel nézett utána, én pedig próbáltam visszafojtani kitörni készülő nevetésemet. A lány felém fordult.

- Mit jelent az, hogy „sayonara”?

- Így búcsúznak el a japánok. Viszlát, szia, ilyesmi.

- Aha… ez a fasz tényleg leribancozott? – emelte fel a hangját.

- Miss Larson, hogy beszél? – kérdezte az egyik tanár felvont szemöldökkel.

- Elnézést, Mr. Anderson – Charlotte elvörösödött szégyenében.

Mr. Anderson a fejét rázva ment tovább, Charlotte egy figyelmeztetéssel megúszta. Ha a szülei nem lennének az iskola legnagyobb támogatói, bizonyára intőt kapott volna. Én legalábbis biztosan nem úsztam volna meg egy ejnye-bejnyével.

- Nem egészen, a –chan egy becéző alak a japánban – mondtam komolyan.

Charlotte szitkozódva elvonult mellettem. Az órámra néztem, és rémülten állapítottam meg, hogyha nem indulok el villámgyorsan, elkések az első óráról.

Pár órával és két dolgozattal később Harry oldalán elhagytam az iskolát.

- Nem zavar, hogy megbámulnak? – kérdeztem, kirívó hajára pillantva.

- A kérdésben benne van a válasz. Tudod, az ő bajuk. Azzal, hogy engem baszogatnak, csak azt mutatják ki, hogy milyen gyengék is valójában. Más fájdalmában lelik az örömüket. Ha én nem lennék, akkor kifognának valaki mást. Lehet, hogy pont téged.

- De nem fáj, hogy sértegetnek? Én nem bírnám ki… - jegyeztem meg elhalkulva.

- Pont ezért hagyom, hogy kiéljék rajtam magukat. Valaki, aki gyengébb lélekkel bír, már rég összetört volna. Amúgy is, ez az utolsó évem itt, tökmindegy, mit csinálnak. Nekem ott vannak az animék, amik segítenek túljutni rajtuk.

- A valóság elől inkább az animék világába menekülsz? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Hidd el, hogy az ő világuk sokkal jobb, mint a miénk. Amúgy, számoltam: ha minden nap megnézünk négy részt, akkor 56 nap alatt végzünk a Yu-Gi-Oh!-val. A hétvégéket nem számoltam bele.

- Az alatt az ötvenhat nap alatt ki foglak készíteni – mosolyogtam rá.

- Kétlem – vigyorgott vissza.

Leadtam Lisának a leckét, majd Harry szobájában folytattuk a Yu-Gi-Oh!-t.

Már kezdtem figyelni a cselekményre is, bár a kártyajáték szabályait abszolút nem értettem.

Harry csendben nézte mellettem, így én se szóltam semmit a négy rész alatt. Mikor vége volt, hátradőltem.

- Amúgy, miért nem tűnt még fel senkinek, hogy két Yugi van? Már nem azért, de a másik Yugi majd’ egy fejjel magasabb, ráadásul sokkal jobban is néz ki, mint Yugi. Anzu pedig kicseszett idegesítő. Amúgy Kaiba szerintem jó fej.

- Majd később is ki fogsz akadni, ne aggódj. Mondjuk, az a filler évad nem hiányzik a közepén, de érdekes az is. Kivéve a második fele. Na, azt tényleg csak időhúzásnak rakták bele.

- Egy szót sem értek abból, amit mondasz – válaszoltam zavartan nevetve.

- Gome… akarom mondani, bocsi. Amúgy, Mokuba hangja egy nő, és ő adja Uzumaki Naruto hangját is a Narutoban.

- Eh, tényleg? – kérdeztem meglepetten.

- Szerintem kurvajól csinálja a csaj. Nagyon jó seiyuu, és ebben az animében is ő az egyik legjobb. Pár hangot sajnálok csak, de majd elmondom később, hogy miért. Amúgy, régen nem nézted a YGO-t?

- Hát, rémlik valami, de csak amerikai szinkronnal láthattam. A Sötétvarázsló ismerős.

- Figyelj, ha bejött, megnézhetjük a többi Yugit is.

- Többi… Yugi?

- A többi Yu-Gi-Oh! sorozatot. 0. évad, filmek, GX, 5D’s, ilyesmi.

- Hát, felőlem – ha ez azt jelenti, hogy több időt tölthetek vele, akkor benne vagyok.

- Öö, Ana-chan, tudod, mennyi az idő? – nézett aztán a képernyőre Harry.

- Nem… - pillantottam én is oda.

Meglepetten felpattantam.

- Úristen, haza kell mennem, különben anyáék kinyírnak!

Harry is felállt, miközben én kirohantam a szobájából.

- Szia, Lisa, gyógyulj! Hozom holnap is a házit! – néztem be a szobájába.

- Szia, Ana! – nézett fel mosolyogva a magazinjából.

- Viszlát, Mrs. Smith! – köszöntem be a földszinten a konyhába.

Lisa anyukája mosolyogva felnézett, és a kanalával intett.

Harry is lejött a lépcsőn, majd megállt mellettem:

- Anya, hazakísérem Anát.

- Most akartam szólni, hogy tedd már meg. Veszélyesek éjszaka az utcák – válaszolta Mrs. Smith csilingelő hangján.

- Vigyázok rá – Harry édesanyjára villantotta azt a száz wattos mosolyát, amit annyira imádtam, majd kinyitotta előttem az ajtót.

- Elmentünk! – szólt még hátra.

1. nap

Szokásomhoz híven már messziről észrevettem Harry alakját. Bár, ha nem kerestem volna állandóan, akkor is rögtön szemet szúrt volna. A táskája tele animés kitűzőkkel, szinte folyamatosan valamilyen cosplayes cuccot viselt, és minden másnap parókát vett fel. Emiatt a legtöbben durván kicsúfolták, mivel gyerekesnek gondolták az animék iránti rajongását, de engem nem zavart. Nem elég, hogy teljesen beleestem, még a legjobb barátnőmnek is a bátyja volt, így szinte minden áldott nap egy légtérben lehettem vele. Hiába járt két évvel felettem, hiába volt otaku, hiába hallgatott állandóan japán zenéket, hiába nézett nap mint nap animéket, én imádtam.

Megpillantottam mellette legjobb barátnőmet, Lisát is. Áttörtem magam az emberek tömegén, hogy melléjük érjek.

- Jó reggelt! – mosolyogtam rájuk.

- Szia, Ana! – ölelt át Lisa.

Harry nem hallott, mert zenét hallgatott. Megböktem a karját. Megrezzent, aztán rám nézett gyönyörű, zöld szemeivel. A családjukban egyedül neki volt zöld a szeme és barna a haja, a többiek mind kék szeműek és szőke hajúak, beleértve Lisát is. Harry kihúzta a füléből a fülest, meghallottam a zenét is, de nem ismertem fel.

- Ohayou, Ana-chan! – köszönt rám.

A szememet forgattam. Szinte minden második szava japán volt.

- Mit hallgattál? – kérdeztem.

- Senbonzakura. Belehallgatsz? – nyújtotta felém a fülesét.

Kíváncsian elvettem. Harry elindította a zenét.

Még nem hallottam ehhez fogható dalt. Egyszerre volt tradicionális japán és modern, rockos beütése.

Mikor véget ért a szám, Harry elvette a fülest, és kíváncsian nézett rám.

- Tetszett – mondtam – furcsa volt, még nem hallottam ilyet. Egyszerre volt tradicionális és modern.

Harry bólogatott.

- Hatsune Miku verzióban is van, de az nekem nem tetszik annyira. Ezt viszont rohadt jól eltalálták. Akarsz még mást hallgatni?

Bólintottam.

A következő szám ismerős volt, többször is hallottam náluk.

- Az előadó Nano, a dal címe Nevereverland – mondta Harry.

Az iskoláig japán zenét hallgattam, és több dalban is felcsendültek azonos szavak.

- Mit jelent az, hogy sekai? – kérdeztem, mielőtt még elmentünk volna az óránkra.

- Világ. Nande? Gomen… Bocsi. E… Szóval: Miért? – aranyos volt, ahogy zavarba jött. Annyira megszokta a japán kifejezéseket, hogy már a mindennapi nyelvezetébe is belevitte őket.

- Több dalban is hallottam – vontam meg a vállamat.

Délután szokásomhoz híven Lisáéknál tanultunk. Nehéz úgy koncentrálni, hogyha a srác, aki tetszik, a szomszéd szobában van, de már megszoktam. Miután végeztünk, Lisa bekapcsolta a tévét. Nem szeretek tévézni, soha nincs benne semmi, csak az unalmas, idióta sorozatok. Lisa valami tehetségkutatót kezdett nézni.

- Ha nem baj, én inkább átmegyek Harryhez – álltam fel.

Lisa megvonta a vállát. Nem zavarta, hogy a bátyja tetszett nekem, amiért nagyon bírtam. Sőt, egyenesen szurkolt, hogy összejöjjünk.

Kopogtam Harry ajtaján.

- Gyere be! – szólt ki.

Beléptem, szokásához híven a számítógépe előtt ült. Kíváncsian felnézett.

- Ana-chan, mi az? – kérdezte meglepetten.

- Lisa valami szart néz a tévében, így inkább átjöttem. Te mit nézel?

- Azon gondolkozom. Segítesz kiválasztani? Nézheted velem – maga mellé húzott egy széket.

Leültem mellé, és próbáltam felfogni, hogy miket mutogat. Az egyik anime ismerősnek tűnt.

- Ez legyen! – mondtam.

Harry elnevette magát.

- Yu-Gi-Oh!? Szerintem nem tetszene neked.

- Miért?

- Egy rakás gyerek kártyajátékot játszik, amivel megmentik a világot. Tele van skizofrénekkel, az egyik csaj barátságmániás, Kaiba egy beképzelt buzi…

- Engem nem zavar.

- Ja, és 224 része van.

- Oké, mehet.

Körülbelül öt részt néztünk meg, mielőtt mennem kellett. Japán szinkronnal néztük, mivel Harry mondta, hogy az amerikai verzió teljesen le van butítva.

Megbeszéltük, hogy másnap folytatjuk.

Hazafele madarat lehetett volna velem fogatni. Nem hittem el, hogy elkezdtem vele egy animét nézni. Így legalább még több időt tölthettem vele. Az anime annyira nem érdekelt, de az, hogy Harryvel lehettem órák hosszat egy szobában, vonzó volt.