1. nap

Szokásomhoz híven már messziről észrevettem Harry alakját. Bár, ha nem kerestem volna állandóan, akkor is rögtön szemet szúrt volna. A táskája tele animés kitűzőkkel, szinte folyamatosan valamilyen cosplayes cuccot viselt, és minden másnap parókát vett fel. Emiatt a legtöbben durván kicsúfolták, mivel gyerekesnek gondolták az animék iránti rajongását, de engem nem zavart. Nem elég, hogy teljesen beleestem, még a legjobb barátnőmnek is a bátyja volt, így szinte minden áldott nap egy légtérben lehettem vele. Hiába járt két évvel felettem, hiába volt otaku, hiába hallgatott állandóan japán zenéket, hiába nézett nap mint nap animéket, én imádtam.

Megpillantottam mellette legjobb barátnőmet, Lisát is. Áttörtem magam az emberek tömegén, hogy melléjük érjek.

- Jó reggelt! – mosolyogtam rájuk.

- Szia, Ana! – ölelt át Lisa.

Harry nem hallott, mert zenét hallgatott. Megböktem a karját. Megrezzent, aztán rám nézett gyönyörű, zöld szemeivel. A családjukban egyedül neki volt zöld a szeme és barna a haja, a többiek mind kék szeműek és szőke hajúak, beleértve Lisát is. Harry kihúzta a füléből a fülest, meghallottam a zenét is, de nem ismertem fel.

- Ohayou, Ana-chan! – köszönt rám.

A szememet forgattam. Szinte minden második szava japán volt.

- Mit hallgattál? – kérdeztem.

- Senbonzakura. Belehallgatsz? – nyújtotta felém a fülesét.

Kíváncsian elvettem. Harry elindította a zenét.

Még nem hallottam ehhez fogható dalt. Egyszerre volt tradicionális japán és modern, rockos beütése.

Mikor véget ért a szám, Harry elvette a fülest, és kíváncsian nézett rám.

- Tetszett – mondtam – furcsa volt, még nem hallottam ilyet. Egyszerre volt tradicionális és modern.

Harry bólogatott.

- Hatsune Miku verzióban is van, de az nekem nem tetszik annyira. Ezt viszont rohadt jól eltalálták. Akarsz még mást hallgatni?

Bólintottam.

A következő szám ismerős volt, többször is hallottam náluk.

- Az előadó Nano, a dal címe Nevereverland – mondta Harry.

Az iskoláig japán zenét hallgattam, és több dalban is felcsendültek azonos szavak.

- Mit jelent az, hogy sekai? – kérdeztem, mielőtt még elmentünk volna az óránkra.

- Világ. Nande? Gomen… Bocsi. E… Szóval: Miért? – aranyos volt, ahogy zavarba jött. Annyira megszokta a japán kifejezéseket, hogy már a mindennapi nyelvezetébe is belevitte őket.

- Több dalban is hallottam – vontam meg a vállamat.

Délután szokásomhoz híven Lisáéknál tanultunk. Nehéz úgy koncentrálni, hogyha a srác, aki tetszik, a szomszéd szobában van, de már megszoktam. Miután végeztünk, Lisa bekapcsolta a tévét. Nem szeretek tévézni, soha nincs benne semmi, csak az unalmas, idióta sorozatok. Lisa valami tehetségkutatót kezdett nézni.

- Ha nem baj, én inkább átmegyek Harryhez – álltam fel.

Lisa megvonta a vállát. Nem zavarta, hogy a bátyja tetszett nekem, amiért nagyon bírtam. Sőt, egyenesen szurkolt, hogy összejöjjünk.

Kopogtam Harry ajtaján.

- Gyere be! – szólt ki.

Beléptem, szokásához híven a számítógépe előtt ült. Kíváncsian felnézett.

- Ana-chan, mi az? – kérdezte meglepetten.

- Lisa valami szart néz a tévében, így inkább átjöttem. Te mit nézel?

- Azon gondolkozom. Segítesz kiválasztani? Nézheted velem – maga mellé húzott egy széket.

Leültem mellé, és próbáltam felfogni, hogy miket mutogat. Az egyik anime ismerősnek tűnt.

- Ez legyen! – mondtam.

Harry elnevette magát.

- Yu-Gi-Oh!? Szerintem nem tetszene neked.

- Miért?

- Egy rakás gyerek kártyajátékot játszik, amivel megmentik a világot. Tele van skizofrénekkel, az egyik csaj barátságmániás, Kaiba egy beképzelt buzi…

- Engem nem zavar.

- Ja, és 224 része van.

- Oké, mehet.

Körülbelül öt részt néztünk meg, mielőtt mennem kellett. Japán szinkronnal néztük, mivel Harry mondta, hogy az amerikai verzió teljesen le van butítva.

Megbeszéltük, hogy másnap folytatjuk.

Hazafele madarat lehetett volna velem fogatni. Nem hittem el, hogy elkezdtem vele egy animét nézni. Így legalább még több időt tölthettem vele. Az anime annyira nem érdekelt, de az, hogy Harryvel lehettem órák hosszat egy szobában, vonzó volt.