5. nap

- Ana, annyira sajnálom! – szólt Lisa hangja a telefonon keresztül.

- Jóreggelt… - ásítottam egy hatalmasat – Tudod te, hogy hány óra van?

- Teljesen kiment a fejemből, hogy nálunk alszol! – a kérdésemet figyelembe se vette.

Ránéztem az éjjeliszekrényemen lévő digitális órára, ami éppen hajnali 5 óra 6 percet mutatott. Fél perccel korábban keltem fel a telefonom csörgésére, amikor pedig felvettem, Lisa bűnbánatos hangja szólt belőle.

- Nem haragszom, csak hagyjál aludni – válaszoltam.

- De ugye, ugye nálunk alszol? – kérdezte kétségbeesetten.

- Igen. Én nem felejtettem el. És most szeretném tovább folytatni az alvást.

- Azonnal rendet rakok!

- Lisa. Öt óra van. Hova a francba sietsz ennyire?

- … Basszus, tényleg. Úristen, Ana, annyira sajnálom, hogy felébresztettelek!

- Lisa, soha nem fogok megbocsátani, ha két percen belül nem teszed le a telefont.

- Értettem, bocsánat! Izé… jó éjszakát? Vagy jó reggelt?

- Szia, Lisa!

- Szia! Ne felejtsd el!

Letettem, és visszadőltem a párnára. Anyáék nemsokára felkelnek.

Kiszálltam az ágyból, úgy döntöttem, csinálok kávét nekik. Alig találkozok velük, kár lenne elszalasztani az alkalmat, amit velük tölthetek.

- Jó reggelt, Anastasia! – köszönt apa meglepetten, amikor belépett a konyhába.

Néhány tanáromon kívül egyedül ő szólított mindig a teljes nevemen.

- Szia, apa! – válaszoltam, miközben kiöntöttem a kávét.

- Miért keltél fel ilyen korán?

- Lisa felhívott, mert elfelejtette, hogy náluk alszom. Hússzor bocsánatot kért, mielőtt sikerült elhitetnem vele, hogy nem haragszom.

- Á, értem. Szóval a hétvégén Lisáéknál leszel. Jó is, mert most hétvégén megint tovább leszek a kórházban. Legalább nem leszel egyedül.

- Ana, jó reggelt! – lépett be anya is.

- Szia, anya!

- Máskor nem akarsz kávét csinálni? – kérdezte, miközben elvette tőlem a csészét.

- Szólj Lisának, hogy keltsen fel legközelebb is hajnali ötkor.

Anya halkan nevetett. Nagyon régen láttam utoljára nevetni.

A szüleim sokkal öregebbnek tűntek a valós koruknál, stresszes és fárasztó életüknek köszönhetően. Apa hajában már több volt az ősz hajszál, mint az eredeti fekete, anya pedig évek óta nem járt fodrásznál. Mindig én vágtam a haját, ami sose sikerült tökéletesre. Váll alá érő, göndör, szőkésbarna haját mindig összefogta.

- Mintha apád azt mondta volna, hogy Lisáéknál alszol – mondta, miközben kortyolt egyet a kávéjából.

- Igen, emiatt hívott is fel. Nem baj?

- Dehogyis, menj nyugodtan! Legalább nem leszel egyedül itthon.

- Miért, mész valahová? – kérdeztem meglepetten.

Míg apa hét napból hetet végigdolgozik, addig anyának legalább a hétvégéi szabadok szoktak lenni.

- Bocsánat, erről neked még nem beszéltem. A főnök megkért, hogy kísérjem el Franciaországba, mivel ott lesz most konzultáció. Egyedül én beszélek anyanyelvi szinten franciául a csapatban. Jó is lesz kicsit gyakorolni, kezdek felejteni.

- Meddig leszel külföldön? – kérdeztem.

- Négy nap. A konzultáció hétfőn lesz, de a főnök szeretne már korábban is ott lenni. Vasárnap nem akart utazni, ezért indulunk szombaton. Vagy kedd este, vagy szerda reggel indulunk el, bár nekem a szerda jobb lenne, mert akkor egész nap tudnék pihenni, nem kéne rögtön dolgozni mennem.

Alig vártam, hogy végre eljöjjön a délután. Gyorsan hazaszaladtam, összeszedtem a cuccomat, és már rohantam is Lisáékhoz.

- Ana! – épphogy beléptem a házba, Lisa már a nyakamban volt.

- Jobban vagy már? – kérdeztem, miután jó erősen magamhoz szorítottam.

- Persze, semmi bajom!

- Konnichiwa, Ana-chan! – köszönt Harry a lépcső tetejéről.

Benéztem a konyhába, de nem láttam ott a szüleiket. Vagy dolgoztak, vagy az első emeleten lévő nappaliban voltak.

- Gyere, rengggeteg dologról kell beszélnünk! – húzott maga után Lisa, a rengeteget külön kiemelve.

Mielőtt még eltűntem volna Lisa ajtaja mögött, intettem Harrynek, aki nevetve figyelt minket.

- Szóval, első kérdés… - kezdte Lisa.

- Hé, hé! Azt mondtad, beszélgetni fogunk. Kérdésekről nem volt szó.

- Ez is beszélgetés. Szóval, csókolóztatok már?

- Mégis kivel? – kérdeztem döbbentem.

- Hát Harryvel! Négy napja, minden nap bezárkóztok a szobájába. Mit csináltok?

- Animét nézünk.

- Ana, ne gyere már ezzel a hülye kifogással!

- Nem kifogás, ez az igazság.

- Ne szívass, most komolyan? Még jó, hogy Harryvel nem beszéltem erről, akkor kiderült volna, hogy szerelmes vagy belé.

- Lisa, ne ilyen hangosan! – tettem a szájára a kezemet.

- Animét néz, úgyse hall.

- És a szüleid?

- Kaliforniában vannak.

- Ja, jó… Kaliforniában? – kérdeztem döbbenten.

- Igen, anya unta az itteni levegőt, szóval elmentek Kaliforniába egy kicsit.

Mi talán akkor tudnánk elmenni Kaliforniába, ha fél évig nem költenénk semmire az ételen kívül… Ne, Anastasia, ne féltékenykedj, nem jó dolog. A féltékenység csak tönkreteszi a barátságot.

- Értem, az jó – csak ennyit bírtam kinyögni.

Ezután Lisa elkezdett mindenféléről beszélni, én pedig csak hallgatni tudtam. Hirtelen megéreztem a szakadékot kettőnk között, a hidat pedig láttam leomlani.

- Na, mit gondolsz? – kérdezte Harry a négy rész után.

- Bocsi, annyira nem figyeltem. De az tetszett, amikor Kaiba egy lappal megállította a pisztoly kakasát.

- Ez most komoly? Azt hittem, kiakadsz, hogy mennyire lehetetlen!

- Kaiba menő, ő képes erre – válaszoltam mosolyogva.

- Van benne valami.

- Nem tudom elhinni, hogy Bakura és Mokuba hangja nő.

- A japán szinkronszínészek profik. Az amerikaiak szarok.

- Hé, most szaroztad le a saját anyanyelvedet! – válaszoltam nevetve.

- Nem a nyelvemet, csak a szinkronszínészeinket. Na, de át is adlak Lisának. Ó, ha éhes vagy, szólj, csinálok valamit.

- Te szoktál főzni? – kérdeztem meglepetten.

- Nem mindig. Minden héten más főz. Ezen a héten én. Anyáék biztos ezért is mentek el – nevetett.

- Mert? – egyre zavartabb lettem.

- Majd meglátod.

- Ez… mi? – néztem a tányéromba.

Valami levesnek tűnt, hosszú tésztával, és… tojással?

- Ramen. Finom – válaszolta Harry.

- Már megint ilyen kínai szart eszünk? – kérdezte dühösen Lisa.

- Ez japán – válaszolta nyugodtan Harry.

- Szarom le! Rendes ételt akarok, baszd meg! Ezért utálom, ha te főzöl!

- Itadakimasu! – Harry egy szuszra kimondta a számomra nehéznek tűnő szót.

Ezután Lisa felállt, és kiszaladt a konyhából.

- Hova mész, Lisa? – szólt utána Harry.

- Rendelek valamit. Ana, te is kérsz?

- Nem, én megkóstolom.

Lisa morgott valamit, majd telefonálni kezdett.

Megkóstoltam a levest. Harry hatalmas szemekkel nézett rám.

- Nem is olyan rossz – mondtam.

Harry megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Na, ezért mondtam, hogy anyáék miattam mentek el.

Csendben ettünk tovább, és így nyugodtan gondolkozhattam. Lisa kirohanását kicsit túlzásnak véltem. Havonta egyszer kibírja, ha japán ételeket ehet. Bár abban igaza lehet, hogy Harry már lassan inkább japán, mint amerikai. Japánul beszél, japán kajákat eszik, animéket néz…

- Miért vagy ennyire japán? – tettem fel a kérdést, ami foglalkoztatott.

Harry rám nézett, szeméből sütött a szomorúság.

- Én ebbe a világba menekültem.

- Mégis, mi elől?

- A Földön élő önzőség, gonoszság és embertelenség elől.

4. nap

- Bakura olyan cuki! – dőltem hátra a négy rész után.

- Persze, főleg, mikor az elmebeteg énje előjön – válaszolta Harry, majd rádőlt a vállamra.

- Hé! – ellenkezést színlelve megmozgattam karomat, valójában viszont a szívem táncot lejtett.

- Mi a probléma, Ana-chan? – kérdezte fáradt hangon.

- Szoktál te aludni? – feleltem kérdéssel a kérdésre.

- Néhanapján muszáj vagyok – majd felegyenesedett – Nem értem a nőket!

- Ez hogy jön ide? – kérdeztem elképedve.

- Az animékben általában, ha a fiú a lány vállára hajtja a fejét, a lány elpirul, elmosolyodik, majd elkezdi simogatni a fiút.

- Törjem ki a karomat, vagy, hogy képzelted te a simogatást?

- Az animékben működik.

- De ez itt a valóság.

- Két karod van.

- Lusta vagyok felemelni.

- Undok.

- Otaku – zártam le a vitát.

Zavarában elmosolyodott, majd kikapcsolta a gépét. A szoba elsötétedett, mivel a képernyő fénye volt addig az egyetlen fényforrás.

- Mit csi…? – kérdeztem, mikor is gyengéden befogta a számat.

- Ssh – válaszolta.

Így maradtunk pár másodpercig, majd levette kezét a számról. Saját ujjaimat az ajkam elé tettem, és elpirultam. Hallottam, hogy felállt, így némán füleltem. A következő pillanatban teljesen elvakított a villany. A szememhez kaptam kezeimet.

- Hé, ez most mire jó?

- Bosszú, amiért nem simogattál meg.

- A bosszúállás mestere vagy, Harry.

- Tudom jól – elvettem a kezeimet a szemem elől, így láthattam büszke mosolyát.

A következő pillanatban már a szobáját néztem. Ahhoz képest, hogy fiúé, tökéletes rend volt. Az ajtótól jobbra volt Harry hatalmas ágya, a falakon poszterek különböző animékről. Az ággyal szemben volt egy komód, rajta a hatalmas plazmatévé, körülötte minden, ami egy tinédzser szemének és szájának ingere: hifi, Xbox, DVD-lejátszó, filmek, játékok, miegyéb. Balra egy ruhásszekrény volt, amiben valószínűleg több holmi volt, mint amivel én rendelkeztem. A szekrényre merőleges falon két polc húzódott, tele animés figurákkal, könyvekkel, mangákkal. A sarokban volt a hatalmas íróasztal a számítógéppel és az iskolai tankönyveknek fenntartott komóddal. Az íróasztal mellett, a falnál, s így az ablak előtt volt eredetileg a szék, amin ültem. A mellett pedig egy fotel, amit fogalmam sincs, mire használt Harry, mert még sosem láttam benne semmit.

- Fáradt vagyok! – nyújtózkodott a fiú, majd egy nagyot ásított. Nem feledkezve meg a jó modorról, szája elé tartotta a kezét.

- Talán az éjszakáidat arra kéne használnod, hogy aludjál, nem pedig, hogy animét nézzél.

- Nagyszájú kisasszony, nem kéne hazamenned?

Ránéztem az órámra.

- Jó volna – álltam fel.

- Hazakísérlek.

- Köszi.

Csendben sétáltunk a lámpafénnyel szegélyezett utcán.

- Tudod… - törtem meg a hallgatást.

- Igen?

- A múltkor azt beszéltem Lisával, hogy a hétvégén nálatok alszom. De most, hogy Lisa beteg, nem tudom, hogy még áll-e az ajánlat.

- Kérlek szépen, Lisa hatalmas betegsége a kétoldalú iskolaundor. Szólok neki, hogy elbizonytalanodtál az ott-alvással kapcsolatban. Rögtön meggyógyul, és két másodperc múlva már telefonál is, hogy „mindenképp itt alszol, ha addig élek is!”

Halkan felnevettem. Igen, ez teljesen Lisára vallott volna.

- Akkor nem baj?

- Miért tőlem kérdezed? Eddig sose érdekelt a véleményem, hogy örülök-e annak, hogy nálunk alszol.

- Örülsz annak, hogy nálatok alszom?

- Ana, én mindig örülök annak, ha látlak – válaszolta komolyan.

Elpirultam. Ez a mondat jobban esett annál, mintha helyben szerelmet vallott volna.

- Nem itt laksz? – állt meg.

Meglepetten felnéztem rá. A házunk előtt állt, én pedig már két méterre eltávolodtam tőle.

- De. Bocsánat, elgondolkoztam.

- Vettem észre. Akkor…

- Akkor?

- Oyasumi, Ana-chan.

- Oyasumi, Harry-san.

3. nap

Már alig vártam, hogy végre elindulhassak az iskolába. Körülbelül hússzor átöltöztem, végül egy egyszerű, farmer-ing kombináció mellett döntöttem. Befontam hosszú, világosbarna hajamat, és kihúztam a szememet. Még azt is leellenőriztem, hogy minden cuccom megvan-e. Az idő azonban ellenem dolgozott, még egy bő negyed órám volt, hogy elinduljak. Így hát inkább a konyhába mentem, hogy előszedjem a tízóraimat, és bekapjak valamit reggelire. Anya és apa már rég elmentek dolgozni. Az én családom messze nem volt olyan gazdag, mint Harry és Lisa szülei. Apa orvos volt a közeli kórházban, munkájából adódóan szinte soha nem volt itthon. Anya egy bankban dolgozott, általában kora reggeltől délutánig bent volt. Így a reggeleket már évek óta egyedül töltöttem.

Tejet töltöttem a müzlimre, majd állva bekanalaztam a reggelimet, úgy néztem az utcán sétáló embereket. New York külvárosában laktunk, mégis rengeteg ember élt errefelé. A városban ritkán szoktam megfordulni, általában Lisa szokott elrángatni magával vásárolni. Én soha nem tehettem meg, hogy a drága boltokban bármit is vegyek, ezért világéletemben csak nézelődtem, és véleményeket mondtam a ruhákra, amiket barátnőm felpróbált.

Még öt percem volt indulásig, így lassan összeszedtem a holmimat, még egyszer megnéztem magam a tükörben, majd az órára pillantottam. Egy perc. Felkaptam a kulcsomat és a táskámat, majd kimentem. Kellemes, késő őszi idő volt, az ég kék volt és felhőmentes. A telefonomon gyorsan megnéztem az időjárás-jelentést. Majd bezártam a házat, és elindultam. Megnéztem az időt. Tökéletes.

- Szép telefon – jegyezte meg hirtelen mögöttem az imádott hang.

Harry a vállamra tette a kezét, én pedig rémülten lezártam a képernyőt.

- Sony Xperia Z? – kérdezte.

- Igen. Jó reggelt, Harry! – mosolyodtam el.

- Ohayou, Ana-chan! – vigyorgott le rám.

Egy fejjel magasabb volt nálam, bár én se voltam egy alacsony teremtés a 176 centimmel.

- Megnézhetem?

- Persze – adtam át neki a kincsemet. Sokáig spóroltam rá, ezért nagyon vigyáztam vele. Nem szoktam akárkinek a kezébe adni, féltem, hogy leejti és összetöri. Harry kezében azonban megbíztam. A gondolatra elvörösödtem.

- Jó kép – vigyorodott el Harry, és felém fordította a telefon képernyőjét.

Az arcom valószínűleg pipacsvörösre váltott. A képen én és Lisa pózoltunk, pizsamában, kócos hajjal, az ágyamon. Két héttel korábban készült a fotó, mikor Lisa nálunk aludt.

- Héé! – szégyenemben csak elkeseredetten próbáltam kikapni a kezéből a telefont.

- Most mi a bajod? Szerintem tényleg jó kép.

Szégyenlősen körbenéztem. New York dolgozó emberei nem törődtek velünk, ismerősöket se láttam a környéken, így végül megnyugodtam.

- Amúgy is, láttalak már pizsamában – jegyezte meg Harry fél perc múlva, továbbra is vigyorogva.

- Mégis mikor? – újra elvörösödtem.

- Mondjuk abból kifolyólag, hogy szinte minden hónapban nálunk alszol.

- Ja, tényleg – mosolyogtam zavartan.

Pár perc múlva visszaadta a telefont:

- Semmi meztelen vagy perverz kép?

- Mi bajod van? – kérdeztem döbbenten.

Harry vigyorogva megpaskolta forró arcomat.

- Nyugi, csak vicceltem. Te túl jó lány vagy ahhoz, hogy ilyen képeid legyenek.

Már teljesen zavarba jöttem. Vajon dicséretnek szánta, vagy gúnyból jegyezte meg?

- Tényleg Harry Smith a pasid? – ült le mellém matekon Alice Greene, akivel addig egy szót sem váltottam. Ezt annak tudtam be, hogy Charlotte legjobb barátnője volt.

- Ezt mégis honnan a francból veszed? – néztem rá kikerekedett szemekkel.

- Charlotte mondta tegnap, hogy együtt lógtok, és ma is kettesben jöttetek suliba. Smároltatok már? – dőlt felém műszempilláit rezegtetve.

- Nem smároltunk, mert nem járunk. Eddig is együtt jöttünk iskolába. Amúgy pedig, kurvára nem áll jól neked ez az ártatlan szemezés. Nem fogsz vele se elcsábítani, se kiszedni belőlem azt, ami meg sem történt. Most pedig, takarodj Lisa helyéről. Ja ne!

Alice döbbenten nézett rám, és én is meglepődtem magamon. Nem csak azért, mert a suli mintatanulójaként elküldtem a bús francba az egyik osztálytársamat, hanem mert japánul mondtam neki búcsút.

Suli után ezt elmeséltem Lisának is, aki csak nevetett a történteken:

- Miről le nem maradok! Büszke vagyok rád, Ana!

Zavartan elmosolyodtam, majd leadtam neki a leckét.

Utána átmentem Harry szobájába, hogy folytassuk az animét.

A mostani négy rész után kezdtem rájönni a szabályokra, és már pár kártyára és képességére is emlékeztem. Harry láthatóan büszke volt arra, hogy sikeresen felvettem a történet cselekményét.

- Ana, ha végeztünk a sorozattal, megmutatom neked a YGOTAS-t is.

- YGOTAS? Az mi?

- Yu-Gi-Oh! The Abridged Series. Kurtított paródiasorozat. Végül is a 4Kids verzió paródiája, az ott használt nevekkel, szinkronnal, bakikkal. Mondjuk, ehhez a 4Kids verziót is ismerned kell…

- Nem gond, hétvégénként meg tudom nézni a 4Kids verziót. Így legalább látom a különbséget.

- Amúgy, tetszik?

- Igen – nevettem zavartan. Kezdtem megérteni, miért menekült folyton az animék világába Harry. Azonban arra is szerettem volna ráébreszteni, hogy ezzel nem oldja meg a problémáit.