5. nap

- Ana, annyira sajnálom! – szólt Lisa hangja a telefonon keresztül.

- Jóreggelt… - ásítottam egy hatalmasat – Tudod te, hogy hány óra van?

- Teljesen kiment a fejemből, hogy nálunk alszol! – a kérdésemet figyelembe se vette.

Ránéztem az éjjeliszekrényemen lévő digitális órára, ami éppen hajnali 5 óra 6 percet mutatott. Fél perccel korábban keltem fel a telefonom csörgésére, amikor pedig felvettem, Lisa bűnbánatos hangja szólt belőle.

- Nem haragszom, csak hagyjál aludni – válaszoltam.

- De ugye, ugye nálunk alszol? – kérdezte kétségbeesetten.

- Igen. Én nem felejtettem el. És most szeretném tovább folytatni az alvást.

- Azonnal rendet rakok!

- Lisa. Öt óra van. Hova a francba sietsz ennyire?

- … Basszus, tényleg. Úristen, Ana, annyira sajnálom, hogy felébresztettelek!

- Lisa, soha nem fogok megbocsátani, ha két percen belül nem teszed le a telefont.

- Értettem, bocsánat! Izé… jó éjszakát? Vagy jó reggelt?

- Szia, Lisa!

- Szia! Ne felejtsd el!

Letettem, és visszadőltem a párnára. Anyáék nemsokára felkelnek.

Kiszálltam az ágyból, úgy döntöttem, csinálok kávét nekik. Alig találkozok velük, kár lenne elszalasztani az alkalmat, amit velük tölthetek.

- Jó reggelt, Anastasia! – köszönt apa meglepetten, amikor belépett a konyhába.

Néhány tanáromon kívül egyedül ő szólított mindig a teljes nevemen.

- Szia, apa! – válaszoltam, miközben kiöntöttem a kávét.

- Miért keltél fel ilyen korán?

- Lisa felhívott, mert elfelejtette, hogy náluk alszom. Hússzor bocsánatot kért, mielőtt sikerült elhitetnem vele, hogy nem haragszom.

- Á, értem. Szóval a hétvégén Lisáéknál leszel. Jó is, mert most hétvégén megint tovább leszek a kórházban. Legalább nem leszel egyedül.

- Ana, jó reggelt! – lépett be anya is.

- Szia, anya!

- Máskor nem akarsz kávét csinálni? – kérdezte, miközben elvette tőlem a csészét.

- Szólj Lisának, hogy keltsen fel legközelebb is hajnali ötkor.

Anya halkan nevetett. Nagyon régen láttam utoljára nevetni.

A szüleim sokkal öregebbnek tűntek a valós koruknál, stresszes és fárasztó életüknek köszönhetően. Apa hajában már több volt az ősz hajszál, mint az eredeti fekete, anya pedig évek óta nem járt fodrásznál. Mindig én vágtam a haját, ami sose sikerült tökéletesre. Váll alá érő, göndör, szőkésbarna haját mindig összefogta.

- Mintha apád azt mondta volna, hogy Lisáéknál alszol – mondta, miközben kortyolt egyet a kávéjából.

- Igen, emiatt hívott is fel. Nem baj?

- Dehogyis, menj nyugodtan! Legalább nem leszel egyedül itthon.

- Miért, mész valahová? – kérdeztem meglepetten.

Míg apa hét napból hetet végigdolgozik, addig anyának legalább a hétvégéi szabadok szoktak lenni.

- Bocsánat, erről neked még nem beszéltem. A főnök megkért, hogy kísérjem el Franciaországba, mivel ott lesz most konzultáció. Egyedül én beszélek anyanyelvi szinten franciául a csapatban. Jó is lesz kicsit gyakorolni, kezdek felejteni.

- Meddig leszel külföldön? – kérdeztem.

- Négy nap. A konzultáció hétfőn lesz, de a főnök szeretne már korábban is ott lenni. Vasárnap nem akart utazni, ezért indulunk szombaton. Vagy kedd este, vagy szerda reggel indulunk el, bár nekem a szerda jobb lenne, mert akkor egész nap tudnék pihenni, nem kéne rögtön dolgozni mennem.

Alig vártam, hogy végre eljöjjön a délután. Gyorsan hazaszaladtam, összeszedtem a cuccomat, és már rohantam is Lisáékhoz.

- Ana! – épphogy beléptem a házba, Lisa már a nyakamban volt.

- Jobban vagy már? – kérdeztem, miután jó erősen magamhoz szorítottam.

- Persze, semmi bajom!

- Konnichiwa, Ana-chan! – köszönt Harry a lépcső tetejéről.

Benéztem a konyhába, de nem láttam ott a szüleiket. Vagy dolgoztak, vagy az első emeleten lévő nappaliban voltak.

- Gyere, rengggeteg dologról kell beszélnünk! – húzott maga után Lisa, a rengeteget külön kiemelve.

Mielőtt még eltűntem volna Lisa ajtaja mögött, intettem Harrynek, aki nevetve figyelt minket.

- Szóval, első kérdés… - kezdte Lisa.

- Hé, hé! Azt mondtad, beszélgetni fogunk. Kérdésekről nem volt szó.

- Ez is beszélgetés. Szóval, csókolóztatok már?

- Mégis kivel? – kérdeztem döbbentem.

- Hát Harryvel! Négy napja, minden nap bezárkóztok a szobájába. Mit csináltok?

- Animét nézünk.

- Ana, ne gyere már ezzel a hülye kifogással!

- Nem kifogás, ez az igazság.

- Ne szívass, most komolyan? Még jó, hogy Harryvel nem beszéltem erről, akkor kiderült volna, hogy szerelmes vagy belé.

- Lisa, ne ilyen hangosan! – tettem a szájára a kezemet.

- Animét néz, úgyse hall.

- És a szüleid?

- Kaliforniában vannak.

- Ja, jó… Kaliforniában? – kérdeztem döbbenten.

- Igen, anya unta az itteni levegőt, szóval elmentek Kaliforniába egy kicsit.

Mi talán akkor tudnánk elmenni Kaliforniába, ha fél évig nem költenénk semmire az ételen kívül… Ne, Anastasia, ne féltékenykedj, nem jó dolog. A féltékenység csak tönkreteszi a barátságot.

- Értem, az jó – csak ennyit bírtam kinyögni.

Ezután Lisa elkezdett mindenféléről beszélni, én pedig csak hallgatni tudtam. Hirtelen megéreztem a szakadékot kettőnk között, a hidat pedig láttam leomlani.

- Na, mit gondolsz? – kérdezte Harry a négy rész után.

- Bocsi, annyira nem figyeltem. De az tetszett, amikor Kaiba egy lappal megállította a pisztoly kakasát.

- Ez most komoly? Azt hittem, kiakadsz, hogy mennyire lehetetlen!

- Kaiba menő, ő képes erre – válaszoltam mosolyogva.

- Van benne valami.

- Nem tudom elhinni, hogy Bakura és Mokuba hangja nő.

- A japán szinkronszínészek profik. Az amerikaiak szarok.

- Hé, most szaroztad le a saját anyanyelvedet! – válaszoltam nevetve.

- Nem a nyelvemet, csak a szinkronszínészeinket. Na, de át is adlak Lisának. Ó, ha éhes vagy, szólj, csinálok valamit.

- Te szoktál főzni? – kérdeztem meglepetten.

- Nem mindig. Minden héten más főz. Ezen a héten én. Anyáék biztos ezért is mentek el – nevetett.

- Mert? – egyre zavartabb lettem.

- Majd meglátod.

- Ez… mi? – néztem a tányéromba.

Valami levesnek tűnt, hosszú tésztával, és… tojással?

- Ramen. Finom – válaszolta Harry.

- Már megint ilyen kínai szart eszünk? – kérdezte dühösen Lisa.

- Ez japán – válaszolta nyugodtan Harry.

- Szarom le! Rendes ételt akarok, baszd meg! Ezért utálom, ha te főzöl!

- Itadakimasu! – Harry egy szuszra kimondta a számomra nehéznek tűnő szót.

Ezután Lisa felállt, és kiszaladt a konyhából.

- Hova mész, Lisa? – szólt utána Harry.

- Rendelek valamit. Ana, te is kérsz?

- Nem, én megkóstolom.

Lisa morgott valamit, majd telefonálni kezdett.

Megkóstoltam a levest. Harry hatalmas szemekkel nézett rám.

- Nem is olyan rossz – mondtam.

Harry megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Na, ezért mondtam, hogy anyáék miattam mentek el.

Csendben ettünk tovább, és így nyugodtan gondolkozhattam. Lisa kirohanását kicsit túlzásnak véltem. Havonta egyszer kibírja, ha japán ételeket ehet. Bár abban igaza lehet, hogy Harry már lassan inkább japán, mint amerikai. Japánul beszél, japán kajákat eszik, animéket néz…

- Miért vagy ennyire japán? – tettem fel a kérdést, ami foglalkoztatott.

Harry rám nézett, szeméből sütött a szomorúság.

- Én ebbe a világba menekültem.

- Mégis, mi elől?

- A Földön élő önzőség, gonoszság és embertelenség elől.