- Bakura olyan cuki! – dőltem hátra a
négy rész után.
- Persze, főleg, mikor az elmebeteg
énje előjön – válaszolta Harry, majd rádőlt a vállamra.
- Hé! – ellenkezést színlelve
megmozgattam karomat, valójában viszont a szívem táncot lejtett.
- Mi a probléma, Ana-chan? – kérdezte
fáradt hangon.
- Szoktál te aludni? – feleltem
kérdéssel a kérdésre.
- Néhanapján muszáj vagyok – majd
felegyenesedett – Nem értem a nőket!
- Ez hogy jön ide? – kérdeztem
elképedve.
- Az animékben általában, ha a fiú a
lány vállára hajtja a fejét, a lány elpirul, elmosolyodik, majd elkezdi
simogatni a fiút.
- Törjem ki a karomat, vagy, hogy
képzelted te a simogatást?
- Az animékben működik.
- De ez itt a valóság.
- Két karod van.
- Lusta vagyok felemelni.
- Undok.
- Otaku – zártam le a vitát.
Zavarában elmosolyodott, majd
kikapcsolta a gépét. A szoba elsötétedett, mivel a képernyő fénye volt addig az
egyetlen fényforrás.
- Mit csi…? – kérdeztem, mikor is
gyengéden befogta a számat.
- Ssh – válaszolta.
Így maradtunk pár másodpercig, majd
levette kezét a számról. Saját ujjaimat az ajkam elé tettem, és elpirultam.
Hallottam, hogy felállt, így némán füleltem. A következő pillanatban teljesen
elvakított a villany. A szememhez kaptam kezeimet.
- Hé, ez most mire jó?
- Bosszú, amiért nem simogattál meg.
- A bosszúállás mestere vagy, Harry.
- Tudom jól – elvettem a kezeimet a
szemem elől, így láthattam büszke mosolyát.
A következő pillanatban már a
szobáját néztem. Ahhoz képest, hogy fiúé, tökéletes rend volt. Az ajtótól
jobbra volt Harry hatalmas ágya, a falakon poszterek különböző animékről. Az
ággyal szemben volt egy komód, rajta a hatalmas plazmatévé, körülötte minden,
ami egy tinédzser szemének és szájának ingere: hifi, Xbox, DVD-lejátszó,
filmek, játékok, miegyéb. Balra egy ruhásszekrény volt, amiben valószínűleg
több holmi volt, mint amivel én rendelkeztem. A szekrényre merőleges falon két
polc húzódott, tele animés figurákkal, könyvekkel, mangákkal. A sarokban volt a
hatalmas íróasztal a számítógéppel és az iskolai tankönyveknek fenntartott
komóddal. Az íróasztal mellett, a falnál, s így az ablak előtt volt eredetileg
a szék, amin ültem. A mellett pedig egy fotel, amit fogalmam sincs, mire használt
Harry, mert még sosem láttam benne semmit.
- Fáradt vagyok! – nyújtózkodott a
fiú, majd egy nagyot ásított. Nem feledkezve meg a jó modorról, szája elé
tartotta a kezét.
- Talán az éjszakáidat arra kéne
használnod, hogy aludjál, nem pedig, hogy animét nézzél.
- Nagyszájú kisasszony, nem kéne
hazamenned?
Ránéztem az órámra.
- Jó volna – álltam fel.
- Hazakísérlek.
- Köszi.
Csendben sétáltunk a lámpafénnyel
szegélyezett utcán.
- Tudod… - törtem meg a hallgatást.
- Igen?
- A múltkor azt beszéltem Lisával,
hogy a hétvégén nálatok alszom. De most, hogy Lisa beteg, nem tudom, hogy még
áll-e az ajánlat.
- Kérlek szépen, Lisa hatalmas
betegsége a kétoldalú iskolaundor. Szólok neki, hogy elbizonytalanodtál az
ott-alvással kapcsolatban. Rögtön meggyógyul, és két másodperc múlva már
telefonál is, hogy „mindenképp itt alszol, ha addig élek is!”
Halkan felnevettem. Igen, ez teljesen
Lisára vallott volna.
- Akkor nem baj?
- Miért tőlem kérdezed? Eddig sose
érdekelt a véleményem, hogy örülök-e annak, hogy nálunk alszol.
- Örülsz annak, hogy nálatok alszom?
- Ana, én mindig örülök annak, ha
látlak – válaszolta komolyan.
Elpirultam. Ez a mondat jobban esett
annál, mintha helyben szerelmet vallott volna.
- Nem itt laksz? – állt meg.
Meglepetten felnéztem rá. A házunk előtt
állt, én pedig már két méterre eltávolodtam tőle.
- De. Bocsánat, elgondolkoztam.
- Vettem észre. Akkor…
- Akkor?
- Oyasumi, Ana-chan.
- Oyasumi, Harry-san.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése